Hozzászólás

hozzáadva 21 June 2010

Köszönöm válaszát, de hogy őszinte legyek, és nem akarok válogatónak tünni, de tapasztaltam egy évig, hogy milyenek a gyerekek, és nem igazán nekem találták ki ezt a pedagógusi mesterséget, én leginkább informatikusként, vagy a szakirányból kifolyólag valamilyen vízügyi területen, (hidrobiológus szakirány miatt) is eltudnám magam képzelni, érdekelnének ezek a dolgok is. Csak hát vagy a nagyobb tudás, vagy a protekció hiányzik , mikor mi. Még egyszer köszönöm.

Hozzászólás

hozzáadva 22 June 2010

Kedves Ferenc!

Sorait olvasva egy eléggé érdekes -mások szerint végtelenül unalmas- tapasztalatomat vagyok kénytelen megosztani önnel. Olvashatta korábbi hozzászólásaimban, hogy magam mérnök vagyok, méghozzá kétdiplomás. Ami tudom, nem egy “nagy cucc” a mai világban, ettől függetlenül, mint gépészmérnököt, és mint könnyűipari mérnököt éppen úgy bosszant a saját elhelyezkedési nehézségem, mint ahogyan azt mertem feltételezni, hogy önt is bosszantja a saját elhelyezkedési gondja.
És mit tapasztaltam? Azt, hogy “Nihil novi sub Sole”, vagyis “Nincs új a Nap alatt”!

Magam, mint mára öreg és túlképzett, 1989-1990-ben voltam katona. Ez sem “cucc”. Koromat tekintve már akkor “nagyapaként” húzhattam magamra az angyalbőrt Kalocsán. Ezzel már el is árultam, hogy egy diplomás zászlóaljban, tartalékos tiszti kiképzésre vonultam be. Megnyugtatom, gépesített lövész voltam… Vagyis, ha netán valaki megemlíti önnek a sokat sejtető MNDRMFGLHKPMKK rövidítést, akkor a GL volt rám az igaz.
Azt, hogy a zászlóaljban hány pedagógus volt, azt pontosan nem tudom, arra viszont emlékszem, hogy a saját századunk 80%-a pedagógus volt. Mi mérnökök, állat-egészségügyiek, kertészek kisebbségben voltunk. Ezt szinte azonnal tisztáztuk és konstatáltuk. Hiszen nem tehettünk mást.

Hat hét volt az alapkiképzésünk, ami azt jelentette, hogy a bevonulásunk után 6 héttel tettük le az esküt. Addig magunkban a századszintről sehová sem mehettünk. Csak öreg katonával… Szép, választékos magyarsággal fogalmazva “össze voltunk zárva”. Vagyis délután, este csak a “kaptárban”, a “keltetőben”…
Olyan ötödik-hatodik napon aztán megnyíltunk egymás előtt, tehát már el mertünk olyat is mondani egymásnak egymás előtt, amit egyébként vadidegen emberek nem szoktak egymásnak elmondani. Be is indult a “csevej”.
Amit és amilyen hangnemben hallhattam a pedagógus katonatársaimtól, az teljesen lehengerelt. Csak ültem az ágyam szélén, hallgattam, és állítólagosan kétségbeesett ábrázattal temettem az arcomat a tenyerembe. Egy civilben mezőgazdasági gépész katonatársam ezt észlelte. Csak annyit mondott:
“Te is arra gondolsz, amire én? Eltelik 8-10, ki tudja hány év és ilyenek oktatják majd a gyermekeinket? Kétségbeejtő, nem?”

Azóta tudom, hogy a pedagógusok zömét hivatásuk gyakorlásában leginkább csak a tárgyuk, a gyerek és az iskola zavarja.
AKKOR MIÉRT TANULTAK?
És engedje meg nekem a világ, hogy ezen leplezetlen és őszinte megnyilatkozásokat tekintsem a modern kor pedagógusi megítélésem zsinórmértékének!

Ajánlom magamat!

Kovács László
szellemi segédmunkás

Hozzászólás

hozzáadva 23 June 2010

Kedves Kovács László! Igen, magam is elgondolkodtam már azon, hogy van abban valami, hogy \"diplomagyáraknak\" hívják a tanárképzőket. De engedjen meg egy megjegyzést, ami miatt nem sorolom magam azokhoz az emberekhez, akik valóban a négy év helyett hat, nyolcat töltenek a főiskolán, és ők már valószínűleg az elején tudták, hogy nem akarnak tanárok lenni. Hozzáteszem jobb is ez így a dikságot figyelembe véve, hiszen nem sok mindent tudhat az ilyen típusú ember nyújtani. Én négy év alatt végeztem azt el, amit a társaim akikkel államvizsgáztam öt és hat év alatt, sőt én még szakirányt is felvettem(plusz kreditekkel járt, plusz órák). Mindent beleadtam amit csak tudtam, kis híján ráment az idegrendszerem is. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy egyből lett is munkám, de amit ott tapasztaltam az meggyőző volt számomra mégpedig az, hogy nem nekem való ez a foglalkozás. Én nem vagyok híve annak, hogy erőltessek valamit, amihez nincs érzékem. Egy iskolában tanítani, és fegyelmezni kell tudni a gyerekeket, nem pedig csak fegyelmezni, és a gyerekek sajnos ezt megérzik ha olyan ifjú tanárral kerülnek szembe. Szerencsére van másik szakmám, abba próbálok elhelyezkedni, de valószínűleg el kell hogy menjek ahhoz még a megyéből is, hogy találjak valamit. Eddig úgy gondolkodtam erről, hogy csak azért nem megyek el egy gyárba, hogy legyen valami, de a pénz nagy úr, átmenetileg lehet ez lesz, bár remélem, hogy lesz időm mellette megfelelő , olyat, amit igazán szeretnék tevékenységet végezni. Még hozzáteszem, bár nyílván nem erre célzott, büszke vagyok arra, hogy önerőből, diákhitelt felvéve, és ezt most fizetve, időbe betudtam fejezni az iskolámat, és nagyon sajnálom, hogy ezt egyik munkahely sem nézi az önéletrajzon, hogy igazán mit is tudhat, milyen lehet annak az embernek a személyisége, hogy esetleg ha már egy éve nem dolgozik, lehet, hogy csak azért, mert rossz helyen lakik. UI: Legyen büszke a két diplomára,igenis nagy cucc, de ezt ön is tudja nagyon jól. Senki után nem dobják utána, azért meg kellett küzdeni, tanulni. Ennyi jutott eszembe, sok sikert mindenhez önnek és mindenkinek. L. Ferenc

Hozzászólás

hozzáadva 23 June 2010

Rosszul fogalmaztam a diákságnál, tehát nem az volt a baj,hogy csak fegyelmezni tudtam, épp ez az, hogy ezzel ment el sok idő, és a lényegi részre nem tudtam koncentrálni. ezt hozzá kellett tennem, mert félreérthető voltam.

Hozzászólás

hozzáadva 23 June 2010

Kedves Ferenc!

Igazán megtisztel azzal, hogy megért. Megértette és érti azt a gondolatmenetet, amelyet megpróbáltam levezetni. Köszönöm.

Hogy mire lehetek büszke? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy az itteni HR-korifeusok a nekik elküldött önéletrajzomból éppen azt hámozták ki, amit vagy amire abszolúte nem is számítottam.
Egyrészt ugye, 44 évesen ha csak címszavakban leírom, hogy mit és hogyan csináltam, végeztem, tettem eddigi életemben, mint mérnök, már olyan terjedelművé válik az irományom, amelyet ők sokallnak, az meg más kérdés, hogy úgy egyébként sem képesek a helyén és helyesen kezelni, így meg főképpen nem.
Másrészt meg azt találtam nagyon érdekesnek, hogy ők éppen azokat a dolgaimat találták -hogyan is fogalmazzak- érdektelennek, amire a szakma, az általam nagyra becsült szakma felkapta a fejét, amelynek hírére a mérnök kollégák is elismeréssel csettintettek. Akár azt is mondhatnám, hogy ezen eddigi eredményeim elérésének perceiben nyugodt és tiszta lelkiismerettel mondhattam, hogy “ezek azok a pillanatok, amelyekért érdemes élni”! És mit kaptam a háerisztika “művelőitől”? Azt, hogy “túlságosan beskatulyázom” magam.

Hogyan lehet így boldogulni a mai világban? Fogalmam sincs. Addig is, amíg jobb nem lesz, addig is arcom verejtékével próbálok meg mérnökként keccsölni. Tervezek gépet, szerkezetet, írok technológiai, illetve kezelési-karbantartási utasítást, utasításokat, műleírásokat. Aprópénzért. Mert ezek a dolgok mára már “A” kiszervezett tevékenységek közé sorolandóak, amelyekkel “A” cégek már nem hajlandóak foglalkozni, illetve ilyen tudású, tapasztalatú szakembert foglalkoztatni meg nem is áll szándékukban.

Rossz lóra tettem. És a hárisztika szerint meg egy beskatulyázott valaki vagyok. Olyan valaki, akinek ráadásul egyetlen szavát sem érti a háerisztika “művelője”. Mondjuk, ez utóbbi előttem rejtély, de ezt tapasztalom hónapról hónapra, hétről hétre, napról napra.

Így aztán mára már feladtam. Lehajtott fejjel és lógó orral, hiszen már a büszkeségem sem maradhatott meg, mivel minden létező és nem létező nimbuszomat megtépázta az elmúlt majdnem öt év, 44 évesen várom a csendes elmúlást. Szörnyű, de ez van!

Tényleg várok egy szebb jövőt!

Kovács László
öreg és túlképzett

Hozzászólás

hozzáadva 24 June 2010

Kedves László! Hát sajnos ez van, nem tudom, hogy mért a “fiatal” csapatokat akarják építgetni a cégek, hogy mért veszett el a tapasztalat fontosságának a megléte. A HR-esekről meg csak annyit, hogy ez nem szakma, ők is ugyanott dolgoznak sokszor, csak mivel ők már nagyobb tudásuak pl nyelvből, őket kérik meg, de semmi közük sincs igazából az egészhez, szóval nem látják meg azt, amit igazán kéne egy önéletrajzban vagy akár egy jelentkezőben állásinterjún. Ők örülnek, hogy van munkájuk, de sokszor nem gondolnak bele, hogy egy élet felől döntenek. Persze nem kell felvenni egy lehetséges rossz munkaerőt, de sokszor a beképzeltség is közrejátszik egy két csajszi hr-esnél. (ugye nehogy már egy okosabb odakerüljön mert akkor ők velük mi lesz így? ) De igazából nemértem hogy vagyis értem és elég szomorú hogy már egy harminc egynéhány éves is öregnek számít. Na meg, hogy ha nincs rutin az a baj, ha van, az. Most akkor hazudjunk? Tagadjuk le a múltunkat? Nem értem én ezt a világot, lehet megoldás lenne, ha befagyasztanák a túlképzéseket és nem a hülyegyerek mákosokkal telnének be a munkahelyek nagyon sokszor, hanem a tényleg megérdemelt emberekkel. Ej de nehéz dolog is de váltani is az, én most állok ezelőtt, hogy menjek másik megyébe vagy mi legyen? De nagy döntés, hisz akkor ott telepedjek le, ott építsen az ember új életet? Nem szívesen megy, vándorol az ember, másrészt meg ha pénz, munka kell menni kell, ez a másik oldal. Nehéz nagyon a döntés, nagyon nehéz, főleg, hogy mindennek az alapja a pénz. Hisz ha nincs, hogy utazol állásinterjúkra, hogy mész el albérletbe? hogy fizeted ki a kaukciót? SOK, EZ MÁR NAGYON SOK…….. Na minden jót!

Hozzászólás

hozzáadva 2 July 2010

Kedves Ferenc!

Sajnálom, hogy csak 1 évet sikerült eltöltened pedagógusként. Én 2001-ben végeztem, 5 évig tanítottam. Dolgoztam kis falu kis iskolájának összevont osztályaiban, de népszerű fővárosi általános iskolában is. Akadt, ami nem tetszett, de összességében szerettem a munkámat, és el tudtam képzelni az életemet pedagógusként.
2006-ban, egy költözés következtében néhány hónapra munkanélküli lettem, majd a köv. szeptemberben felvettek egy ált. iskolába.
Ott én úgy éreztem, hogy a világ fenekestül felfordult, amíg nem dolgoztam. Az 5 szép és sikeres évem után azzal kellett szembesülnöm, hogy alkalmatlan vagyok a tanításra. Nem volt könnyű döntés, sok átsírt éjszaka előzte meg, de 2 hónap után, még próbaidő alatt felmondtam. Mint utóbb kiderült jól tettem, ugyanis a vezetőség is épp az elbocsátásomat tervezte.
Mindezt azért írtam le, mert maximálisan megértelek. Nekem is sokan mondták akkor, még a rokonaim is, hogy “Tűrni kell! Tudtad, mit vállaltál!” Hát nem, nem tudtam. Nem azt vállaltam, ami a mai gyerekekre, mai oktatási rendszerre és a mai szülőkre jellemző! (Tisztelet a kivételnek!) Aki ilyesmivel hozakodik elő, annak lelkifurdalás nélkül kívánom, hogy töltsön el csak egy napot egy jó kis húzós, hátrányos helyzetű iskolában.
Soha többé nem szeretnék tanítani, de még gyerekekkel foglalkozni sem, semmilyen formában, és ezt ennek a 2 hónapnak köszönhetem. Ott, ahol a 8 éves engem napi rendszerességgel megüt, és mert az ellenőrzőjébe írok, a szülő magából kikelve aláz a többi gyerek előtt, s a vezetőségnek az egészre annyi válasza van, hogy “Ilyenek a mai gyerekek, alkalmazkodni kell hozzájuk”, ott én nem kívánok, de nem is tudok dolgozni. Márpedig sajnos ilyen a mai magyar oktatás.
Mérnöki diplomával könnyű megmondani a frankót a pedagógusokról. A körző, a vonalzó, a ceruza, a papír, a tervező program… sosem fog visszapofázni, vagy beléd rúgni, és még az anyjának/apjának sem kell megmagyaráznod, miért adtál fekete pontot. Igaz, én is lehettem volna mérnök, vagy bármi más. Az eredményeim és a képességeim alkalmassá tettek volna rá. De én, idealista hülye, arra vágytam, hogy írni-olvasni tanítsam a jövő mérnökeit…

Remélem mielőbb találsz munkát!

Üdv:

Krisztina

Hozzászólás

hozzáadva 2 July 2010

Kedves Kriszta! Hát sajnos igen, a szülők nincsenek tisztába ezekkel a dolgokkal sajnos. És mi sem voltunk mikor ezt választottuk. Én bevallom, nem feltétlen pedagógus akartam lenni, csak a rednszerinfóhoz választottam egy számtektanárit, amihez még nyilván párosult egy , így lettem biosz számtek tanár. Most nekem olyan céget nehéz találnom ahol elegendő az a tudás, amit a gyenge szakközepünk adott számtekből is. Induló csoport voltunk, a két év végére alig kaptunk telepíteni gépeket, hogy a vizsgán tudjunk valamit. Egy számtek cég meg minimum több renszer ismeretét kéri meg szerelni tudj meg kitudja még miket. Hiába akarok dolgozni, ha a nagyobb tudálékos másik meg becsukott szemmel összerak meg feltelpít bármit meg be is állítja azt. Én is szeretném ezeket megtanulni, tudnám is. De ki mutatja meg? Egy munkahelyen mindenki elvárja hogy tudj!! De ha nem tanították? Az az én bajom aztmondják. Neked is minden jót. Kitartás!!!!

Hozzászólás

hozzáadva 6 July 2010

Kedves Krisztina!

Személyes megszólítottság révén úgy látom ildomosnak, hogy válaszoljak.
Nos, a családomban is vannak szép számmal pedagógusok. Engem is neveltek olyan tanítók és tanárok, akikre még ma is csak tisztelettel tudok gondolni, illetve emlékezni.

Nem vitatom, hogy még ma is “teremnek” ilyen pedagógusok. Ugyanakkor, mint három gyermeket nevelő, mint három gyermeket iskolába járató szülő tudom, látom, tapasztalom, hogy én hiába nevelem gyermekeimet úgy, hogy tiszteljék az őket tanítókat, a legtöbb tanító vagy tanár arra sem lenne méltó, hogy néhai tanítóim, tanáraim sírján meglocsolják az árvácskákat.
És -tisztesség ne essék- ez valahol ott kezdődhetett, hogy amíg mi, műszakiak “hátfájásig” görnyedtünk egy-egy feladat fölött, hogy délutánokat könyvtáraztunk, illetve kutattunk, kísérleteztünk, majd -számítógép akkor még nem lévén- NDK-s vagy éppen bolgár táskaírógépek billentyűit verve kopogtattuk le a félévi beszámolókat, addig a “TÉKÁS” külön -és nem éppen pozitív tartalmat hordozó- fogalommá vált a tudatunkban. Erre jött a kalocsai tapasztalatom, majd gyermekeim révén még egy sor megtapasztalás.

A fentiektől függetlenül vallom, hogy a nemzet napszámosai méltatlanul kezeltek. Az meg egyenesen felháborít ahogyan bánnak velük a szülők. Én mind a mai napig tisztelettel fordulok gyermekeim azon tanítói vagy tanárai irányába is, akiket egyébként emberként nem értékelek sokra. Mert tudom, hogy ez egy szubjektív megítélés, és nem tekinthető általános mércének. ÉN ÚGY ÉRZEM. Ennyi!

Hogy mérnökként mi könnyű vagy mi nem, arról meg annyit, hogy általánosan elterjedt újgazdagéknál, akiket egy pedagógusnak nem kell bemutatnom, hogy lenéznek minket. Hogy megvetnek minket. Hogy nem értékelnek minket. Minket, mérnököket. Miért is?
Egyszerű a magyarázat. Újgazdag valahogyan, valamilyen szinten jártasságot szerez vagy szerzett abban, amit csinál, amit művel. Itt a technológiára gondolok. Ez vitathatatlan. És most ugrik a majom a vízbe!
Ha egy újgazdag készít egy technológiai leírást, vagy tovább megyek, egy technológiai vázlatot, akkor már a tudatában úgy áll össze, hogy azt az adott valamit Ő TERVEZTE. A mérnök “csak” bűvészkedett az ő tervével. És ember nincs, aki megértesse vele, hogy egy technológiai leírás vagy vázlat olyan messze van egy műszaki megvalósulási dokumentációtól, mint Makó Jeruzsálemtől!
S mivel ő így gondolja, már le is ír, le is értékel minket. És ettől szenved a legtöbb mérnök, és ezért állástalan a legtöbb mérnök.
Talán az építészek számíthatnak kivételnek, hiszen nekik, náluk nagyon kevés a visszatérő megrendelő. Vagy ha van, akkor a rotálási sebesség viszonylag alacsony.

Én meg gépész vagyok. Meg nyomdamérnök, de ez már egy másik történet.

Remélem, sikerült valamelyest “tisztáznom” magam!

Kezeit csókolja:

Kovács László