Kedves Itteniek!

Amellett, hogy lázasan dolgozok a saját cégem megalapításán, ahol -és kérem, ezzel ne merjen senki sem az Esélyegyenlőtlenségi Hivatalhoz fordulni- 40-ik életéve alatt senki sem rúghat majd labdába, lehet akármilyen tökéletes és felkészült, menjen bármelyik HR-hez! Kap ő azért kenyeret, mert pl. 33 éves! Szóval, nem érdekel. Szervezek, és teszem a dolgomat.

Közben meg Debrecen egyik nagy bevásárlóközpontjában “Retró” kiállítás nyílt. Megnéztem. És meg kell, hogy mondjam, felért számomra egy mérgezéssel.
Az, hogy a Bambi sárga volt a csatos üvegben, egy dolog… (Aki egykoron ivott még, mert ihatott még Bambit csatos üvegből, az emlékezhet, hogy az bizony piros volt. A sárga -az egyébként ízre, bűzre egyező- Utas volt! Ugyancsak csatos üvegből. Mindegy!)
Szóval, ahogyan a Kékes vagy éppen a Duna típusú televíziók között, illetve Pacsirta és Budapest rádiókészülékek között lavíroztam, meg kellett állapítanom, hogy Szutnyik félverseny kerékpár nem is emlékeztet arra, ami még nekem is megvan… És sorolhatnám tovább a tárgyakat, de igazán az egykori egyenruháknál dermedtem le. Legyen az kisdobos-, úttörő- vagy éppen munkásőr egyenruha!

A kiállításon -bármilyen meglepő- van tárlatvezetés! És ahogyan a kedves, úttörő egyenruhára emlékeztető akármiben lévő fiatal kis hölgy elmondta, nem feladata az ilyen kiállításoknak a közeli múlt hiteles ábrázolása, hanem az a feladata, hogy valami “Olyan, mint ha” hangulatot adjon… Vagyis, nem a történeti hűség, hanem az ínkultúrálás a lényeg! Vagyis, hogy amilyennek a mai huszonévesek képzelik el a ma tárgyainak időbeli visszatranszformálásával azok 20-30 évvel ezelőtti megjelenési formáját, az jelenjen meg.

(Az ínkultúrálásra a legjobb példa, és így mindenki megérti, hogy miről is beszélek az, amikor megkérdezik, hogy “Ki nyerte az újkori olimpiák történetében az első magyar aranyérmet?”
Jön a sztereotip válasz: Hajós Alfréd.
Kérem! Én azt mondom, Bauer Rudolf! 1900, Párizs, diszkoszvetés…

Miért is? Mert 1896-ban Athénben a győztes -az ókori hagyományoknak megfelelően- ezüstérmet kapott, a második helyezett bronzérmet, a harmadik meg babérkoszorút.
Aki ezt nem hiszi el, az járjon utána! Elárulom: nagyon nehéz! És ez itt valóban nem a reklám helye! Menjen el Egerbe, és ha már megnézi a megyeházán a Fazola-kapukat, akkor menjen beljebb az udvarra, és tekintse meg a Johnny Weismüller, alias Tarzan, legnagyobb ellenfeléről, Bárány Istvánról -akinek a hamvai is ott vannak- elnevezett sportmúzeumot. Ez a múzeum, az egri hagyományok miatti tisztelgés végett is a hazai úszás és a hazai vízilabda szövetségek hivatalos letéteményi helye.
Nos, ahogyan belépünk Heves vármegye egykori börtönének első nagyobb termébe, láthatunk egy nagy, központi tárlót. Ezen tárló bal alsó sarkában van két kis picike, mára már megfeketedett, ezüst “gübücs”. No, ezek Hajós Alfréd “aranyérmei”! 100 és 1200 méteres athéni gyorsúszás-győzelemért.
Higgyék el nekem, a ma is elfogadott arany-, ezüst- és bronzérmeket először 1900-ban, Párizsban, a második újkori olimpián osztották először! Ott meg egy mosonmagyaróvári agronómus, Bauer Rudolf nyert. Atlétikában, diszkoszvetésben. S mivel a legtöbb számban az amerikai sportolók nyertek, a zenekar, hangfelvétel nem lévén, gondolta, hogy Rudolph Bauer… eljátszotta az amerikai himnuszt…
No, kérem! Valami ilyen dolog -Hajós Alfréd nem is létező aranyérme- az ínkultúrálás, aminek mi lettünk az igazi áldozatai. Mi, negyvenesek.)

És villámként csapott belém a felismerés! Miért is kapom én itt az utánam következő generációtól, illetve a még ez után következő generációtól, a HR-menedzserek generációjától, hogy az és olyan vagyok, amilyen! Hiszen, ők valahogyan úgy képzelik el, hogy mi nem tudunk, nem tudhatunk semmit, mert ők egy rendkívül keskenyke szeletét képzelik el a világnak tökéletesnek, amit elképzelnek, a többit meg “ínkultúrálják”! Maguk-maguk. És ami a legszörnyűbb, hogy maguknak! Nélkülünk, és helyettünk. Őrület!

És igenis vállalom és nem szégyellem, hogy “kis Kékes” -mert volt “nagy Kékes” is- tévén néztem a Holdra szállást -mert az akkora esemény volt, hogy három évesen is néztem, és emlékszem is rá-, és Pacsirta rádión hallgattam a hétfői televíziós adásszüneti napokon a rádiókabarét, és sorolhatnám…
És ahogyan én divattörténeti és viselettörténeti leírások alapján -pusztán azért, mert érdekelt- megtanultam a Szabadságharc egyenruháit, nem érzem magam egy műveletlen, tanulatlan baromnak!

És a fentieket összegezve, határozottan kikérem magamnak és kortársaimnak, hogy a manapság “retró”-nak nevezett akármi miatt minket csupán ezért hátrányosan minősítsenek. Helyből! Nekifutás nélkül.

Mérgezésem fokozása továbbá, hogy korántsem azért, mert Szilágyi György babérjait megirigyeltem, az általa megírt “Hanyas vagy? ‘28-as?” mintájára, már megírtam a “Hanyas vagy? ‘66-os?” című kis pamfletemet.
Talán, itt közlöm majd le! Talán!

Kovács László

No related posts.