Kedves 40 fölöttiek!

Mindenkit kérek, hogy ne nehezteljen rám azért, amiért egy picikét lankadt az energiám, egyébként az ügybuzgalmam és az ügy iránti elkötelezettségem egy jottányit sem.

Az elmúlt hetekben kevesebb ráfordítást voltam kénytelen a 40 fölöttiek akciószövetségére fordítani, mivel néhány fiatal kollégának kellett segítenem. (Fölöttébb érdekesnek találom, hogy ifjú mérnök kollégáim úgy szeretnének tapasztalt mérnökökké válni, hogy gyakorlatilag csak “egerésznek” a jobb kezükkel, ugyanakkor egyetlen szabadkézi rajz vagy vázlat készítését sem merik felvállalni, arról nem is beszélve, hogy egy felújításra váló gépszerkezetbe bújjanak hibafelvétel céljából, miközben a “szakik” meg várják az általuk feltett kérdésekre a választ. Most viszont nem a magam bajával szeretném itt untatni az írásomat olvasót.)

Ahogyan gondolkoztam a kezdeményezésemen, illetve próbáltam egyfajta írásos megjelenéssel is előrukkolni, felmerültek bennem a következő kérdések:

Valóban öregek vagyunk és túlképzettek?
Persze, mi tudjuk a választ, ugyanakkor az ellenérdekű fél ezt soha nem hajlandó elismerni. “Isten ments!” Hiszen, akkor megszűnne az a zsaroló pozíció, amivel az energiáinkat lekötik.
Ugyanis ez a tétel -éppen úgy, mint a többi- vagy nem igaz, vagy nem állja meg a helyét. Egyszerűen arról van szó, hogy ezen vádpontok alapján ültetnek minket a szégyenpadra, és próbálnak minket egy lehetetlen és kilátástalan ügyben lekötni és ami a legrosszabb, megosztani!
Hiszen, ők is pontosan tudják, hogy “Jó az öreg a háznál!”, csak ők már egy egészségtelenül felborult generációs összetételű társaságba, társadalomba, vagyis korfába szocializálódtak. Természetesen tudják ezt, tisztában vannak ezzel, ugyanakkor elismerni nem hajlandók, mert az ő saját szemükben egy ilyen beismerés egyenlő lenne a kudarcuk beismerésével. Inkább görgetik maguk előtt a saját maguk által kitalált rendszer hibáit, mint az Egyesült Államok, Kanada és Japán a színes televíziózás -mára már zsákutcának minősülő- NTSC-rendszerét. Csak az egy másik kultúra, egy másik felfogás. Éppen úgy, mint a mi általunk normálisnak -vagy legalábbis elfogadhatónak tartott- felfogásunk a HR-ek felfogásával szemben.

Elvégre mi azokat a dolgokat, amelyeket ők erénynek tartanak, mi is erénynek tartunk, ugyanakkor ők a mi többleterényeinket hátrányként tüntetik fel, ismerik el és kezelik azokat.

Hogyan is lehetne bármit is tenni? Azt hiszem, mi készek vagyunk egy megfelelő “kódex” összeállítására, várjuk a HR-ek válaszát.

Továbbra sem mondtam le a -reményeim szerint- nagy létszámú alakuló ülésünkről. Ugyanakkor már most szeretném leszögezni, hogy meglátásom szerint nem a múlt sérelmeinek folyamatos emlegetésével kell ott majd eltöltenünk az időt!

Összegezve: NEKÜNK KELL LOVAGIASNAK LENNÜNK. LEGINKÁBB MAGUNKKAL SZEMBEN! ÉS TERMÉSZETESEN A HR-KISLÁNYOKKAL SZEMBEN IS, HOGY PÉLDÁT MUTASSUNK EGY KULTURÁLT, EGY IGAZÁN EURÓPAI, UGYANAKKOR AZ ÉVEZREDES MAGYAR HAGYOMÁNYOKHOZ MÉLTÓ MAGATARTÁSBÓL, HOZZÁÁLLÁSBÓL!

Tényleg össze kell fognunk!

Kovács László

No related posts.