Hogy milyen a magyar munkaerőpiac? Azt ismerjük.

Hogy milyen a magyar munkaadók attitűdje? Sajnos, az is közismert.

Hogy menedzser-e egy HR-menedzser? Attól tartok, erről is megoszlanának a vélemények.

Minden történelmi, valami politikai felhang nélkül mondom vagy állítom, hogy az amerikai filmgyártás első, a II. világháború keleti frontján játszódó filmje, az 1977-ben készült Vaskereszt című alkotás meglepő párhuzamosságot mutat a mai magyar valósággal.

Ha valaki nem látta, akkor ajánlom, nézze meg!

Állítom, az élvezheti a film cselekményét, aki sem a történelem, sem az óhatatlanul megkomponált véres jelenetek iránt nem érez affinitást, az sem unatkozna.

Hogy miért? Mert ráismerne arra, hogy ez az egész mű egy karrierista százados és egy, a dolgát pontosan tudó német közkatona közötti párharcról szól, ami magáért beszél.
A tiszt egy hagyományos porosz nemesi és tiszti család sarja, amely család több évszázados tradíciókkal bír, ezért a család elvárása a századossal szemben, hogy Vaskereszttel a mellén érkezzen haza a frontról. Éppen a Vaskereszt miatt kérte át magát a kényelmes franciaországi megszálló csapatoktól az orosz front poklába.
Az idősödő őrmester meg -két világháború minden tapasztalatával a tarsolyában- több Vaskereszttel is rendelkezik.
Majd kapnak egy átfogó orosz támadást, amelyben elesik az őrmester által is nagyra becsült, tartalékos hadnagy, valamint az őrmester is megsebesül.
Sebesüléséből felépülve visszatér a csapatához, ahol meglepetten tapasztalja, hogy a százados az elesett tartalékos hadnagy babérjaival kíván Vaskeresztet szerezni. Mivel ezt meggátolja, személyes ellentétük odáig fajul, hogy a százados egy parancs továbbítását szándékosan meggátolja, így az őrmester az orosz vonalak mögé kerül, a Vörös Hadsereg támadása miatt.
Mire visszaverekszi magát a német állásokhoz, szinte mindent és mindenkit elveszít a bajtársai közül, köszönhetően a karrierista századosnak.
A tisztet közben visszavezénylik Franciaországba, a megszálló csapatokhoz, kvázi üdülni.
Ugyanakkor a túlerő bekerítette őket, így mindenkinek harcolnia kell. Egyfajta párbaj alakul ki közöttük. A porosz tiszt meg akarja mutatni, hogy mire is képes, az őrmester meg cserében megmutatja, hogy “hol is terem a Vaskereszt”.
Harcolnak. Tényleg, becsülettel, de el kell hagyni a fedezéket, az állásokat. A tiszt csetlik-botlik, az őrmester meg rángatja maga után. A százados kilövi a géppisztolyából az utolsó lőszert is, ugyanakkor nem tud tárat cserélni, és a golyózáporban parancsban utasítja az őrmestert, hogy mutassa meg, tanítsa meg. Ott, abban a helyzetben, kereszttűz, pergőtűz közepette. Az őrmester hangosan felnevet, hogy nem mondjam, felröhög. Itt a film vége, és feltételezhetően ott is halnak meg.

Nem ismerős a helyzet? Nem ilyen a magyar valóság? A mai magyar valóság?

Hiába pályázok én, felkészülten, minden elérhető és megszerezhető tudással felvértezve, ha esélyem sincs a munkaadónál. Elvégre a teniszpartnerének a lánya a másik pályázó! (Vagy valamilyen hasonló “hátszél” van jelen.) Ugyanakkor, ha melegszik a talaj, akkor egyből megtalálnak, s mint vállalkozótól elvárják, hogy tényleg egy jelképes összegért tegyem, amit a “sikeres” pályázónak csuklógyakorlatként kellene tennie.

Hát, nem itt tartunk? Nem ott, mint amit a röviden leírt filmcselekmény is elmesél.

Ajánlom magamat!

Kovács László
aki, amíg volt ilyen, a Magyar Honvédség tartalékos századosa volt, bár a leírtak alapján inkább lenne Steiner őrmester!
(Igaz, őrmester soha nem voltam, mert hallgató -rigó- törzsőrmester voltam. Anno. Amikor még azt hittem, hogy karrier -nem tiszti, és nem katonai, de karrier- áll előttem.)

No related posts.